Image Map Facebook Instagram Contact Bloglovin' Ask.fm

2013. május 20.

Vallomás: Az önbizalomról


Egy kedves Olvasóm vetette fel az ötletet, miszerint örülne, ha lelki témákról is szót ejtenék a blogon. Eddig sem állt tőlem távol ez a témakör, hiszen ITT és ITT már olvashattatok személyesebb hangvételű írásokat is, igaz, ez még eléggé a blog indulásakor volt.
Amiért ez a poszt most megszületik, az, hogy egy kicsit talán még jobban megismerjétek, hogyan sikerült egy zéró önbizalommal rendelkező lánynak végül elfogadnia magát, sőt belekezdenie a blogírásba.

Az én életemet a vidéki főiskolai évek változtatták meg drasztikusan. Valószínűleg, ha most találkoznék egy volt gimnazista osztálytársammal, meglepődnének rajtam (ahogy nem fogok, mert csak egy barátommal tartom azóta is a kapcsolatot), illetve a fősulin szerzett barátaim sem ismertek volna rám 10 évvel ezelőtt. :) Nagyon sokat változtam és megkockáztatom, hogy szükséges és egészséges irányba.
Nem cigiztem, nem ittam, nem jártam bulizni tini koromban (sem), helyette viszont tanultam és nem linkeltem el a dolgaimat, így bőven akadt rajtam támadási felület az osztálytársaim számára. Én voltam az a lány, akiről le lehetett írni a házi feladatot és ilyenkor még örültem is, hogy az elit sznob társulat egy címeres példánya hozzám szólt. A pattanásos bőröm és a rettentő gebe alakom sem igazán járult hozzá az önbizalmam tuningolásához, legszívesebben láthatatlanná váltam volna. Egy olyan közösségben, ahol a szünetben elszívott cigaretták és igazgatói figyelmeztetők számával mérték az elitbe kerülést, labdába sem rúghattam. Valószínűleg a legtöbb helyen így van, de a lakhelyemnek hála nálunk különösen éles szakadék alakult ki a (fogalmazzunk enyhén) módosabb és kevésbé módos szülők gyermekei között. Érettebb gondolkodással már csak fogom a fejemet ezen a kifacsart értékrenden, miszerint fontosabb naponta! új ruházattal ellátni a gyerekünket, mint a fejébe verni a törtszámítást és persze a 16. születésnapra kapott autóról se feledkezzünk el. Persze nem fontosabb volt, csak kényelmesebb! Ezt viszont magyarázd egy 15 éves tinédzsernek, akin csúfolódnak, mert két szezonnal korábbi táskát mert a hátára venni. Naná, hogy én is a szüleimet hibáztattam, hogy miért nem a Converse tornacipőt veszik meg az Auchan-os helyett. Mielőtt félreértenétek, nem szegénységben nőttem fel, csupán szüleim vállán túl nagy volt a teher, hogy egy normális értékrendet állítsanak fel számomra. Visszagondolva lett volna arany középút, de ezt már inkább hagyjuk. Mindent összevetve életem legborzalmasabb éveit töltöttem a gimnáziumban, és mint a Messiást, úgy vártam az érettségit, majd egy könnycseppet sem ejtve elballagtam és vissza sem néztem. Persze szereztem barátokat (egyik legjobb barátnőmet általános óta ismerem), de sosem sírtam vissza az ott töltött éveket, nincsenek szentimentális emlékeim róla.


Az élet úgy hozta, hogy vidékre kerültem főiskolára, amit akkoriban traumaként éltem meg, de hamar bebizonyosodott, hogy életem legjobb döntése volt. Imádtam Pécsen főiskolás lenni és emellett ott tanultam meg az önállóságot (vagyis nem volt tiszta ruhám, ha én nem mostam - hozzáteszem mosógép nem volt a lakásban, illetve nem volt ebéd az asztalon, ha nem főztem magamnak...). Viszont a magam ura lehettem, egy olyan környezetben, ahol sokkal toleránsabbak és elfogadóbbak egymással az emberek. Ezt tapasztaltam egy üzletben ahova beléptem, a főiskolán, bármerre. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy budapesti lévén vidékre kerülve egy kicsit ismét kakukktojás voltam a csoporttársaim szemében, de sikerült hamar eloszlatnom a berögzült tévhiteket. Én is rákényszerültem, hogy nyissak mások felé, hiszen addig életemben nem jártam Pécsen, nem tudtam, hogy merre keressek egy buszmegállót, utcát, üzletet stb. Sok barátomat hagytam Budapesten (az igazi barátságok túlélték a távolságot), de még többet szereztem ezalatt az öt év alatt. Talán mindezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően lettem magabiztosabb és sokkal nyitottabb ember. Szerintem az önbizalom kialakulásához nagyban hozzájárul a környezetünk visszajelzése, ha folyamatosan negatív kritikával illetnek minket (főleg gyerekkorunkban), előbb-utóbb hajlamosak leszünk mi is elhinni. Viszont ha már rendelkezünk egy egészséges önérzettel, fel tudjuk mérni a helyzetünket és képesek leszünk döntést hozni és kiállni a saját boldogságunk érdekében. Szerintem legfőképp ebben rejlik az önbizalom, nem pedig abban, hogy éppen egy Michael Kors órával a csuklómon és egy Louis Vuitton táskával a kezemben szürcsölöm-e a Starbucks-os kávémat, ahogy szerintem sok fiatal fejében él ez a téves elképzelés. Félre ne értsétek, nem ítélem el ezeket a dolgokat, hiszen én is szeretem a Starbucks-ot, pusztán ne higgyük azt, hogy ezektől a pár másodperces státusz szimbólumoktól leszünk valakik. Hiszen amikor már nem a társadalomnak öltözünk és otthon megválunk ezektől a cicomáktól, akkor milyen a meztelen valóság?
Szerintem a legtöbbet azzal tehetünk magunkért és ezzel párhuzamosan az önbizalmunkért, ha nem adunk teret mások negatív kritikáinak és hiszünk magunkban, onnantól kezdve pedig elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy a saját életünket éljünk akár státusz védjegyek és a környezetünk elvárásai nélkül is.
Nem állítom, hogy nekem maradéktalanul sikerül ehhez tartani magamat, de rajta vagyok a számomra helyes úton. :)

Ti mit gondoltok erről? Nektek mi ad önbizalmat?

49 megjegyzés:

  1. Kedves!
    Igazán szívhez szóló írást sikerült összeállítanod.
    Elgondolkodtató és nagyon intim.
    Imádom a blogod és örülök, hogy ilyen témájú bejegyzés is született. Lehetne több is a jövőben.
    Köszönöm, hogy olvashatlak. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, nagyon köszönöm! ♥
      Gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a posztot, de aztán arra jutottam, hogy egy személyes blog életébe ez is belefér, nem csak a csili vili körömlakkok.
      Én köszönöm, hogy olvasol! *.*

      Törlés
  2. Nagyon szimpatikus vagy és a blogodat is nagyon szeretem. Te is az egyike vagy azon bloggerináknak, akiken látszik, hogy "normálisak", nincsenek elszállva maguktól. A témához kapcsolódva teljesen egyetértek. Ám ez egy nagyon kényes és nehéz ügy. Személy szerint én azt tapasztalom, hogy pont abban a korban kapja az ember a legtöbb kritikát, ami a legmeghatározóbb az önbizalom és az egészséges énkép kialakulása során (ergó tinédzserkor). Én beleestem abba a hibába, hogy évekig együtt voltam egy sráccal, aki elvileg szeretett (biztos a maga módján szeretett is), gyakorlatilag buldózerrel ment neki az önbizalmam igen ingatag lábakon álló viskójának. Persze ez ördögi kör lett a végén, hiszen nem hagytam el, hisz "örüljek, hogy ő van nekem", meg úgysem találnék mást, hisz "egy senki vagyok" stb. Aztán persze rájöttem, hogy ez nem egészen úgy van, ahogy ő szeretné mutatni. Azóta én is sokat változtam, elkezdtem a blogot is és a sok pozitív visszajelzés (és a következő barátom, aki sajnos már szintén ex) rengeteget segítettek. Nem mondom, hogy néha - bár csúnya dolog- ne fogna el az irigység (tudom, nem szép dolog, de szerintem mindenkivel előfordul, nem rosszindulatúan, inkább sóvárogva irigykedem), de fényévekkel többet tudok magamról és többre tartom magam, mint anno. Nagyon sokat segített az egyetem is, hiszen minden egyes sikeres vizsgával elmondhattam, igen, megcsináltam! Azt hiszem én is sokat tanultam és nem bánok semmit. Az útnak még közel sincs vége. Most nagyon várom, hogy végre megtaláljam azt a fiút, aki értékelni tud úgy, ahogy vagyok és elfogad. Mert nagyon sokat tudok ám adni :) Remélem összejön hamarosan!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm és el sem hiszed, mennyit jelent számomra, hogy így gondolod. Talán a fenti bejegyzésben leírtaknak is köszönhetően mindig is az volt a célom a blog felületén is, hogy elérhető tippeket adjak Nektek, hiszen én sem a Zara-ból töltöm fel a ruhatáramat.
      Ez sajnos abszolút így van, hogy a tinédzser kor nagyon meghatározó az ember életében. Az én önbizalmamat is sikerült alaposan megtépáznia egy srácnak, amin aztán csak a sokkal későbbi következő szerelem segített túljutni. Naná, hogy én is voltam irigy és féltékeny másokra, miközben arra gondoltam, hogy ő miért érdemli meg és én miért nem?
      A főiskola nekem is nagy löketet adott, ahogy Te is mondtad, minden egyes sikeres vizsgát magamnak köszönhettem és büszke lehettem rá! Szívből kívánom, hogy Te is minél előbb megtaláld magad mellé azt a társad, aki mellett igazán önmagad lehetsz! :)

      Törlés
  3. Köszönöm! Nekem most ez adott egy löketet.:) Messze nem vagyok még főiskolás, gimnáziumi éveimet töltöm, de nálunk akadnak olyanok, akikről írtál. És nagyon meg tudlak érteni, mert hasonlítok arra képre, amit magadról alkottál a szememben.:) Bár én vidéki vagyok és valószínűleg azt élném meg traumaként, ha Pestre kéne költöznöm.:D A lényeg, hogy nekem is kevés az önbizalmam, rengetegen mondták már, és tudom, hogy igazuk van, változtatnom kell. Ugyanezt gondolom a témáról, viszont mondani könnyű...:) Ez a bejegyzés adott nekem egy kis önbizalmat, vagy egy kis pluszt, szóval tényleg nagyon köszönöm!:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, ha sikerült egy kis erőt merítened az írásomból! Azt sosem szabad elfelejtenie ez embernek, hogy azért mert ő nem a legújabb Nike sportcipőben megy iskolába és nem iPhone-t kap karácsonyra, még nem lesz kevesebb senkitől! Ha helyette a tanulásra koncentrálsz és az álmaidra, hidd el, később ez csak a saját hasznodra fog válni. Addig is pedig a blogolás szerintem egy jó önkifejezési eszköz lehet. :)

      Törlés
  4. ez nagyon-nagyon jó volt! hihetetlenül értelmes és szimpatikus lánynak tűnsz az írásaid alapján!:)

    VálaszTörlés
  5. Elgondolkodtató! Most visszagondoltam én is a régi időkre, amikor szinte barátaim se voltak. Szerintem ezalatt a hosszú idő alatt lettem én is önbizalom hiányos. És a megjegyzések sem igazán segítettek ezen... Mostanra azért változott valamicskét a helyzet, de szerintem azoknak az éveknek a nyomait életem végéig hordani fogom.
    Valamennyi önbizalmat a smink ad, a barátok, az írás, a zenehallgatás, a japán kultúra illetve most már az hogy végre van kapcsolatom, ami már átlépte a 2 év küszöbét. :) De még sok van hátra, lassan, de haladok. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olyan szempontból szerencsésnek tartom magam, hogy mindig állt mellettem egy olyan barát, akire számíthattam a bajban, viszont a kirekesztettség érzésén akkor ez sem tudott segíteni.
      Szerintem egyébként rengeteget tud számítani egy barátnő, egy társ, akivel megbeszélheted az életed apró történéseit, vagy akár egy hobbi, ami segít kikapcsolódni, feltöltődni. Ha már nem a külvilágnak akarunk megfelelni, hanem saját magunknak, akkor szerintem nyert ügyünk van. Sok sikert kívánok a további úthoz! :)

      Törlés
  6. Akkor én szerencsének mondhatom magamat, mert én kivételesen egy olyan középsuliba jártam ahol nem volt senki senkinek az áldozata, én ezt inkább az Általános suliban kaptam meg mert, hogy én "milyen fiús" vagyok (anyukám nem engedte megnöveszteni a hajam) viszont azóta ez a védjegyem (köszi anyu). A gyerekek tudnak ám a legkegyetlenebbek lenni az már tuti, de valahogy mindig próbáltam jól kijönni belőle, ha nem szólt hozzám senki akkor el voltam egyedül. Magyarul meg van az egészséges önbizalmam azt hiszem, de szegényt annyira könnyű letörni, hogy az már nem igaz. Remélem egyszer sikerül minden nőnek rendes önbizalmat szereznie, persze csak mértékkel.
    Nem is gondoltam amúgy, hogy már túl vagy a fősulin is, olyan fiatalnak nézel ki :D

    XXX
    Poppy
    http://fashionmonstersblog.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor tényleg nagyon szerencsés közegben nőttél fel, sajnos nekem általánosban és a gimnáziumban is ezt kellett tapasztalnom. :/
      Egyébként mondhatjuk, hogy ennek köszönhetően én is megtanultam egyedül lenni (amiért még talán hálás is vagyok), de sajnos olyankor pont ez szúrta mások szemét.
      Oh köszönöm, pedig már három éve végeztem. :D

      Törlés
  7. Szia!
    Ez egy rettentő jó bejegyzés volt, köszönöm, hogy megírtad ezt, sokat segített nekem!
    Én tipikusan az a csaj voltam, aki gimi alatt alig járt el bulizni, sose ittam és sose cigiztem, inkább otthon olvastam, sokat tanultam, elmentem a legjobb barátnőmmel moziba, vagy a családdal voltam. Kiközösíteni nem közösítettek ki, megvolt a baráti köröm, de én se a nagymenő gazdag család gyerekeivel barátkoztam. Nálunk is érezni lehetett, hogy kinek mennyi pénze van.
    Vidéki vagyok, és gimi után pestre kerültem egyetemre, kislány voltam még, nulla tapasztalattal kerültem egy nagyvárosba, ahol megküzdöttem a beilleszkedéssel. Egyetemen azt tapasztaltam, hogy aki nem volt gólyatáborban nehezebben illeszkedett be, aki nem bulizós arc, aki nem iszik meg legalább egy sört, annak nehezen megy az ismerkedés. Nekem nehezebben is sikerült, mert jókislány volta.Az első évem végén az egyetemen kiközösítettek. 19 évesen nem gondoltam volna, hogy a felnőtt diáktársaim ilyesmit tennének. Máig nem tudom mi volt a probléma, csak sejtem, hogy mi lehetett.A szobatársammal eleinte nagyon jóban voltunk, volt egy közös barátnőnk és így hárman mentünk mindenfelé, de 1 év múlva kitúrtak és én voltam a felesleges harmadik. Utána sok idő telt el, mire úgy ahogy sikerült ezt kihevernem, és újra bíznom. Ezután viszont sikerült egy olyan társaságba keverednem, akik barátságosak voltak, befogadóak, és sokat jártak bulizni. Nem azt mondom, hogy rossz kislány lettem, mert nem, csak megtapasztaltam ezt az életstílust is (ittam, cigiztem, buliztam, de mindezt mértékkel)és elfogadtak. Volt önbizalmam, jól teljesítettem mindenhol, boldog voltam, éltem. Rá két évre megszűnt ez az állandó bulizás, most már kevésbé tartjuk a kapcsolatot, de közülük került ki az egyik legjobb barátnőm.
    Jól esett, hogy ezt leírhattam, ezeket eddig csak saját magamnak írtam le, de most jobban érzem magam, hogy megoszthattam Veled és sok más emberrel is.
    Támogatom a hasonló jellegű bejegyzéseket, sokan nem hiszik, de sztem sokat lehet segíteni az embereken egy olyan őszinte írással, mint a tiéd.:)még annyit fűznék hozzá, hogy nem kell tinédzsernek lenni ahhoz, hogy ilyen dolgok történjenek veled. Persze a gyerekek hamarabb rámutogatnak egy másik gyerekre, mint egy felnőtt egy felnőttre, de felnőttként jobban értékeled azt, amit gyerekként nem. (és elnézést az esetleges értelmetlen mondatokért, ezt hirtelen írtam le)
    Köszönöm :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. és még valami: imádom a blogod, csak így tovább :)

      Törlés
    2. De aranyos vagy, köszönöm szépen! ♥
      Pont ezzel a felsorolással akartam én is folytatni a sort, amiket Te is írtál: "inkább otthon olvastam, sokat tanultam, elmentem a legjobb barátnőmmel moziba, vagy a családdal voltam." :DD
      Biztos vagyok benne, hogy vidékiként még nehezebb lehetett neked a beilleszkedés egy fővárosi egyetemre. Sőt megkockáztatom, hogy talán nekem sem sikerült volna, főleg, ha ugyanazt látom "követendő" példának, mint a gimnáziumban. Egyébként én voltam gólyatáborban, de ez talán csak az első egy-két hétben számított, a későbbi barátaimat sem ott ismertem meg. :)
      Örülök, hogy végül neked is sikerült bekerülnöd egy olyan közösségbe, ahol elfogadtak és legfőképp hosszú távon is barátokra leltél!
      Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy nekem a későbbi munkahelyemen egy felnőtt kollégám folyamatos rosszindulatával kellett megküzdenem, úgy látszik, ez egyeseknél valóban nem kor kérdése. :/
      Nagyon köszönöm, hogy leírtad és megosztottad velünk a saját tapasztalataidat! :)

      Törlés
  8. Jó ötlet, hogy ilyesmiről is írsz a blogodon. :) Jó volt olvasni...
    Nekem az általános iskola töbé-kevésbé jó emlékként maradt meg, messze nem voltam a legmenőbb csaj az osztályban, de ott valahogy (kevés kivételtől eltekintve) nem volt divat bármiért is bántani a másikat. A gimi első 2 hónapja aztán maga volt a pokol... Az első perctől kezdve bántottak, minden nap sírva mentem haza, iskolát akartam váltani. Aztán szép lassan megtaláltam a helyemet, találtam más társaságot az osztályomon kívül, és végül odáig jutottam hogy mára visszasírom a szeretett gimit és az ott töltött éveket. :)
    Az egyetem 3 éve kb. elrepült, rengeteg ember vett körül, a gólyatábortól a diplomáig ugyanazokkal az emberekkel lógtam, igazi barátságok születtek (és nem csak a közös vizsgák miatt... ;) Sajnos ahogy mindenki szép lassan kilépett a rendszerből széthullott a társaságunk, de őrzöm az emlékeket és bízom benne h egyszer még összekerülünk.

    Na de hogy az eredeti témához is szóljak, engem a sport rakott helyre az elmúlt 1 évben, már nem tudom elképzelni a napomat úgy hogy ne mozogjak legalább 1 órát. Megszerettem magamat, a testemet, elfogadtam hogy én én vagyok, és ha akarok, igenis tudok változtatni rajta. Az elmúlt pár hónapban egy szerencsés találkozásnak köszönhetően lett pár modell munkám, ami feltette a pontot az I-re: aztóa rám sem lehet ismerni. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek nagyon örülök és köszönöm szépen! :)
      Nekem igaz, hogy öt év volt a fősuli, de olyan hamar eltelt... Sajnos a mi baráti körünk is az ország minden tájáról verődött össze, sokukkal sajnos csak nagyon ritkán van lehetőségem találkozni. :/
      Nagyon-nagyon gratulálok a modell felkérésedhez, igazi elismerés lehet számodra! :D A sport pedig tényleg rengeteget számít, tuningolja az embert, én nagyon sokáig sportoltam, majd időhiány miatt ellustultam, de most újra kezdem felfedezni magamnak! :)

      Törlés
  9. Nagyon klassz bejegyzés volt, sajnos mindig, mindenhol akadnak ilyen kirekesztő emberek. Sokszor érzem ezt.Én vagyok az óvodában a legfiatalabb dolgozó, és a legszínesebben öltözködő.
    Sajnos ezt sokan, sokszor megjegyzik, általában persze negatív felhanggal.
    És ha még csak ezt...
    Erőt adott ez a bejegyzés, köszönöm:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az egyik barátnőm is óvodapedagógus végzettségű és őt is folyamatosan bántották az öltözködése, vagy éppen a tapasztalatlansága miatt. Egyébként tényleg nem értem, hogy éppen gyerekek között miért probléma, ha valaki színesen és vidáman öltözködik??
      Ha holnap egy kicsit magabiztosabban mész be dolgozni, már megérte megírnom ezt a posztot. :)

      Törlés
  10. szívemből szóltál! én is kis különc, eminens voltam, ráadásul művészlélek... hosszú volt az út, de már enm különcnek, hanem különlegesnek érzem magam. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyien magatokra ismertek majd ebben a bejegyzésben. Ma már én is így gondolom, hogy jó érzés különlegesnek lenni és nem kell mindig beállni a sorba. :)

      Törlés
  11. én nagyrészt inkább csöndesen olvasgatok, és nem szoktam kommentelni, de most valahogy mégis.
    én is olyasmi környezetben nőttem fel mint te, azzal a különbséggel, hogy nekem a 8 osztályos gimi volt (tehát normál osztály szerint ötödiktől gimi végéig) ilyen, és szerencsére már meg volt a saját értékrendem, ami megdönthetetlennek bizonyult.
    de még így is felőrölt, pl. sok ideig nem barátkoztam lányokkal mert ott azt láttam, hogy csak non-stop hátba szúrják egymást. engem sosem szekáltak semmivel, az utolsó két évben mégis pánikbeteg lettem, hánytam reggelente, gyomorgörcsöm volt és ilyenek. szó szerint felfordult tőlük a gyomrom. ahogy a gimis éveknek vége lett, más közösségbe kerültem, visszajött az emberekbe vetett hitem, majd'egy évbe került elhinnem újra, hogy az emberek jók..
    pedig mindeközben ott volt a családom, a barátaim mellettem. ezért nem lett még rosszabb, szerintem.
    ezt a bejegyzést pedig én is csak megköszönni tudom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ismerős amit leírsz, sokszor hallottam én is, hogy ezek a "divatbarátnők" milyen kedvesen beszélik ki a másikat a háta mögött... Hálás voltam a saját barátaimért, de felháborított, hogy miért pont ezek a lányok menők a suliban? Sajnálom, hogy Téged is ennyire megviseltek ezek az évek, ha visszamehetnék az időben, azt mondanám magamnak, hogy *ard le őket, egyszerűen nem érnek ennyit, Te sokkal értékesebb ember vagy!
      Örülök, ha tetszett és köszönöm a kommentedet! :)

      Törlés
  12. Nagyon örülök ezeknek a személyesebb bejegyzéseknek! :-)
    Az én életemben is volt ilyen időszak, amikor ha kirekesztettnek nem is, de kissé kívülállónak én is éreztem magam. Az általános iskolában én voltam az osztályelső stréber, a gimiben pedig az a csaj, aki nem dohányzott, nem ivott alkoholt, ezért sok buliból kimaradtam.
    Nekem a változást az agykontroll tanfolyam elvégzése hozta: akkori tanáraim szerint is érezhető változás állt be a személyiségemben. Elkezdtem jobban bízni magamban, és jobban részt is vettem az akkori osztály életében. Már nem maradtam ki a mókákból, bulikból - nem volt probléma, hogy én nem dohányzom, nem iszom alkoholt (azóta sem)
    Megtanultam, hogy el kell fogadjam magam, és abból hozzam ki a lehető legjobbat, amim van. Azóta is hiszem, hogy a pozitív hozzáállás, ez az életszemlélet sokat javított rajtam.
    A vicces, hogy azóta előfordult (egy negatív kollégától) megkaptam azt is, hogy túl sok az önbizalmam :-D
    Ami szerintem nem igaz, hisz belül én is bizonytalankodom, tépelődöm néha, no de ezt nem kell kifelé mutatni :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kicsit féltem, hogy fogjátok fogadni, de nagyon örülök, hogy örömmel vettétek. :)
      Olyan fiatalon végeztél el egy agykontroll tanfolyamot? Őszintén szólva már nekem is megfordult a fejemben, sok pozitív véleményt hallottam róla. A Titokban pedig abszolút hiszek, ez pedig alapjaiban kicsit hasonlít hozzá, vagyis a lényege, hogy hinni kell magunkban, nem?
      Oh, pedig rólad (az írásaid alapján) abszolút nem gondolnám, hogy nagyképű lennél, sőt! :D

      Törlés
  13. Ez nagyon jól esett. Szívesen olvasnék hasonló írásokat, bővebben is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Lányok a sok pozitív visszajelzést! *.*

      Ennél is bővebben? :D Viccet félretéve szerintem kisregényt tudtam volna írni a témáról, de már féltem, hogy így is túl hosszú lesz. Ígérem, jelentkezni fogok hasonló írásokkal. :)

      Törlés
  14. Nagyon örültem ennek a bejegyzésnek (is) :]

    VálaszTörlés
  15. Én a tini éveim elején táncoltam és modellkedtem, tele voltam önbizalommal, nagyon barátkozós, közvetlen voltam. Aztán a gimiben rengeteget bántottak, még az osztályfőnököm is engem piszkált (25 éves csaj volt). Teljesen kikészítettek, depressziós lettem, a végén már az utcára sem szívesen mentem ki. Anyukám átiratott egy magániskolába, ahol szerencsére már békén hagytak, még barátaim is lettek, de a lányokban még a mai napig nem tudok megbízni.

    Örülök hogy leírtad ezt, manapság szerintem nagyon aktuális téma. Bár bevallom ha valakit piszkálnak mert fehérneműben pózol fb-on, akkor azt nem sajnálom, de sajnos olyat is láttam és tapasztaltam is hogy ha valaki picit jobban néz ki, vagy jobban öltözködik akkor azt akár ismeretlenben is ribancnak meg hasonlóknak mondják el. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én még egészen kicsi koromban voltam manöken :D, de az önbizalmamból nem sok maradt meg...
      Sajnos ez is létező jelenség, hogy utáljuk azt, aki túlságosan is szép, erre nálunk is volt példa, ha jól emlékszem hetedik-nyolcadikban. Hozzá kell tennem, hogy a csaj még egy lapáttal rátett erre (kinézett vagy 25-nek) és nem biztos, hogy egy általános iskolásnak szoliznia és a kirakatba kell rakni a melleit.
      Ettől függetlenül sokszor undorítóan tudnak viselkedni egymással a nők, csak mert saját önértékelési gondokkal küzdenek.

      Törlés
  16. Megint egy hihetetlenül jó írás került ki a kezeid közül,már 3x olvasom el nagyon tetszik.Remélem lesz még hasonló. :) Általánosban én voltam a szeplős lány, aki minden szünetben olvas. Nagyon nagyon szégyelltem akkor, 7.-8. osztály körül már nem is vittem magammal olvasnivalót, hanem inkább kimentem "bandázni" a többiekkel, csak hagyjanak már békén. Mondjuk ennek ellenére sok jó barátra tettem szert. Középiskolába is velük jártam egy osztályba, szóval általános óta a mai napig ugyanazok a barátaim. Középsulit már kicsit rosszabbul éltem meg, ugye ott már voltak a "suli menői" stb, koleszos voltam, ott meg kötelező volt mindig az ivászat,a cigi meg az egyebek. (Mai napig pl. cikiznek azzal, hogy sosem próbáltam még ki a cigarettát.) Ott a "nyomik" táborát erősítettem. Azt nem tudom, hogy mikor/mitől alakult ki nálam a mostani kórós önbizalomhiányom. Annyit gondolkoztam már ezen, míg általánosba valakinek 7-8 fiúja volt, nekem középsuli közepén "jött össze" az első ugye ezért kis kaptam elég sokat.Kis gömbölyű vagyok ezzel is rengeteget küzdöttem vagy is küzdök még a mai napig is.... Én is jó tanuló voltam, de volt egy időszak mikor sokat rontottam, mert valahogy illeni akartam a többi közé akiknek tele volt egyessel az ellenőrzőjük. Pályaválasztásnál is mondhatni mentem a többség után, mikor ott volt az orrom előtt az a dolog ami érdekelt, inkább mást választottam. Most meg mondjuk úgy iszom ennek az egésznek a levét:S
    Nagyon t eltértem attól amit eredetileg írni akartam, kiszakadt most belőlem ez az egész :D Én még mindig keresem azt ami önbizalmat adhat nekem, sajnos egyenlőre nem találtam még meg, de talán egyszer összejön :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen és örülök, hogy tetszett, habár szomorú, hogy ennyien magunkra ismertünk benne. :/
      A fiú probléma nálam is jelen volt (jobban mondva nem volt minek jelen lennie), nekem is gimnázium közepén volt az első barátom. Gimi elején én is próbáltam asszimilálódni egy kicsit, leromlottak a jegyeim és habár jó volt az a kis nemtörődömség, de nem éreztem magam jobban tőle.
      A pályaválasztást inkább én sem firtatnám, szülői nyomásnak engedve választottam és most próbálom helyrehozni ezt a döntésemet. Szerintem Te se add fel az álmaidat, ahhoz sosem lehet késő, hogy azt tanuljuk, vagy azzal foglalkozzunk, amiről úgy érezzük, hogy kiteljesedhetünk benne! :)

      Törlés
    2. Megkérdezhetem, hogy mit tanultál, és mi az álmod?

      Törlés
    3. Pécsen végeztem az ETK-n dietetikusként, és habár sok oldalát kedvelem a szakmámnak, nem érzem, hogy ki tudnék teljesedni benne. Az álmom egy fotós/lakberendezős kreatív irány lenne. :D

      Törlés
    4. Én szociális munka szakon végeztem a DE-n, most a PTE művészetterápia szakára járok, érzem, hogy jó úton haladok, de a családgondozó állásomat nem szeretem :( Dietetikusként dolgozol?

      Törlés
    5. És neked milyen lenne az álom állás? Már nem, csak személyes tanácsadást vállalok, esetleg szeretnék majd egy saját rendelőt, de ez még a jövő zenéje. :) Az igazi álmom a fotózás lenne, de azért nem árt, ha több lábon áll az ember. :)

      Törlés
  17. Szerencsére engem sosem értek támadások, mindenkivel ugyanolyan jóban vagy semleges viszonyban voltam mindig is. Pedig nem voltam/vagyok tele önbizalommal, csak tudtam magam annak mutatni és mertem kiállni magamért, így elejét tudtam venni az ilyen dolgoknak. Mindig volt egy legjobb barátnőm is, az általános iskolaiakkal már megkopott a viszony, mert más-más középsuliba kerültük, de ott lett új barátnőm, akivel azóta is tart a barátság és fog is örökké. :) Illetve sulin kívül is volt (és van is immár majd' 15 éve) barátnőm. Sosem éreztem szükségét annak, hogy legyen egy brancs körülöttem, akik az ember háta mögött simán kibeszélik a másikat, ezt egyébként itt az egyetemen is tapasztaltam, ezért itt sem vagyok benne nagy társaságokban, de nem is igénylem ugye. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ilyen szempontból én is szerencsésnek tartom magamat, hogy mindig állt mellettem egy legjobb barátnő, máshogy szerintem nem is tudtam volna elviselni ezt az egészet. Nekem sem arra volt szükségem, hogy a nagymenőkhöz tartozzak, hogy aztán velük szívhassam el a cigit a folyosói WC-ben, csak azt szerettem volna, ha egyszerűen békén hagynak. Sosem vágytam a középpontba és a főiskolán sem tartoztam a "menő" társaságba, de kialakult egy szuper baráti körünk, amiért nagyon hálás vagyok. :)

      Törlés
    2. :) Egyébként nagyon jó volt olvasni a posztot!
      Jajj egyébként 9.-ben persze én is és barátnőm is nekiálltunk kocadohányozni :D persze szerencsére hamar rájöttünk, hogy ez mekkora baromság :D

      Törlés
    3. Köszi! :) Egyébként én még mindig olyan jókat tudok mosolyogni, ha tizenéveseket látok dohányozni és irtó menőnek gondolják magukat. :) Persze sokan kipróbálják, a baj ott van, ha már szenvedélyükké válik.

      Törlés
  18. Jó volt olvasni a beszámolót, és a helyszínek és néhány apróság különbségétől eltekintve akár a saját sztorim is lehetett volna. Örülök, hogy magadra találtál, és várom a további ilyen jellegű írásaidat :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett és szomorúan olvasom, hogy Te is magadra ismertél benne.
      Igyekszem és köszönöm! *.*

      Törlés
  19. Szuper bejegyzés lett! :) Én is hasonló emlékekkel jöttem el a középiskolából, ha csak lehet nem nézek vissza. Az osztálytalálkozóra is csak a barátnőm kedvéért mentem el.
    Én mostanában voltam egy elég mély hullámvölgyben önbizalom terén. Valahogy nem találtam önmagam. Kezd alakulni a helyzet, de van még mit csiszolnom rajta. :) Egyébként nekem a blog is rengeteget segít ezen a téren. Olyan jó érzés, amikor elismerik a munkámat és egy-egy kedves, bátorító szó, mindig bearanyozza a napom. :)
    Nagyon tetszik a blogod, a szerénységed, a kedvességed, jó olvasgatni Téged. :) Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, de aranyos vagy, köszönöm szépen! ♥
      Én az 5 éves osztálytalálkozót kihagytam, lassan már a 10 éves közeledik. Gondolkodom rajta, hogy erre már elmegyek (majd 2 év múlva, ha lesz), csak hogy megmutassam, hogy bizony belőlem is lett valaki, és "emelt fővel" nézhessek a volt osztálytársaim szemébe, akikkel ma már egyáltalán nem cserélnék. :)
      A blogolással abszolút egyetértek, nekem is rengeteg segített/segít a mai napig, hihetetlen számomra, hogy a poszt kapcsán ennyien megosztották velem a saját történeteteket, nagyon hálás vagyok érte. *.* Én is éppen egy hullámvölgyben voltam, amikor belekezdtem a blogolásba és szinte biztos vagyok benne, hogy ez segített nekem a legtöbbet helyrejönni.
      Őszintén kívánom Neked, hogy Te is minél előbb túl legyél rajta és rátalálj önmagadra! :)

      Törlés
  20. MIntha csak magamat olvastam volna...csak nálam általánosban volt ez, és gimiben meg szerencsére normális emberekkel vagyok (voltam..) körülvéve, és nekem is évekbe tellett, míg beilleszkedtem és megtaláltam önmagam (legalábbis azon az úton vagyok), és ahogy le is írtad, ebben nagy része van a környezetnek...sajnálom, hogy manapság nagyon sok iskola, osztály ilyen rossz alapot ad, tudom, hiszen magam is megtapasztaltam, milyen az, ha primitív emberekkel vagyok körülvéve...de szerencsére van kiút..:) így hát teljesen egyetértek veled :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, hogy Te is magadra ismertél benne, de jó látni, olvasni, hogy azért sokunknak sikerül kiutat találni belőle. :)
      Nem is igazán tudom, mi lenne ellene a megoldás, hiszen a legtöbben az otthoni példát viszik magukkal az iskolába...

      Törlés
  21. húú bakker... nagyon velős gondolatokat sikerült leírnod, jó volt elolvasni ( végre volt időm tüzetesen belemerülni a blogodba ) és abszolút egyet értek Veled, értékes a mondanivalód!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett és egy véleményen vagyunk. :)

      Törlés